Időnként muszáj a vasút vagy a közút csodálatos lehetőségével élni, hogy egyik helyről a másikra elcibálja magát az ember. (Igaz, vannak, akik csak a lakásukban egy bizonyos helyiség megközelítésére használják a legősibb, gyalogos módszert, de ez egy másik történet lehetne inkább.) Ugyancsak másik történet lenne ecsetelni, hogy a vonat- vagy buszjegy miért annyiba kerül, amennyibe, miért nem kevesebbe.

Viszont arról sem szabad elfeledkezni, hogy a jegy áráért cserébe nem csak eljuthatunk egy olyan távoli helyre, ahonnan gyalog napokig jönnénk vissza, hanem az utazás közben is felejthetetlen élményekben lehet részünk. Sok-sok éve, mikor Pécsről hazafele jöttem, megtudtam végre, miért van tévé a buszon. Addig azt gondoltam, a Volán raktára nem éppen tágas, ezért a leselejtezett tévéket egyes távolsági buszok elején helyezik el. Egy alkalommal viszont indulás után egy vígjátékot tett be a sofőr nekünk, így útközben a padlót püföltük a nevetéstől. Meglehetősen ritkán tanúsítanak a távolsági járatokon utazók ilyen magatartást, és egy bekapcsolt tévé egy buszon még a XXI. század hajnalán is olyan anakronizmusnak tűnik, mint egy úszómedence vagy orvosi rendelő egy személyvonaton. Sajnos sem a vígjáték címére nem emlékszem, sem arra, hogy miről szólt, de egy bennfentes pszichológus egyértelműen leírhatta volna a film végén a buszban kollektív módon manifesztálódó katarzis élményt.

Az is előfordul néha, hogy a sofőr vagy masiniszta bemondja az állomások neveit, és, hogy színesebbé tegye saját és az utasok életét, egyéb elmés megjegyzést is fűz mondókájához. Pestről hazafele például nem olyan régen a következő jótanácsokkal látták el a vonaton a kedves utazóközönséget:

-         Üdvözöljük önöket X város felé közlekedő járatunkon. Kérem, üljenek le vagy kapaszkodjanak!

-         Az ajtók végig jobb oldalon fognak nyílni. Bemondás csak akkor lesz, ha kiderül, hogy hazudtam.

-         Felesleges az ajtókat menet közben nyitogatni, 40 km/h felett egészségkárosodást okozhat.

-         Leszállás után kérem, figyeljenek! A díszkivilágítás ma valahogy hiányos.

Sok-sok éve egy barátom mesélte, hogyan tette színessé a sofőr egy buszos utazását. Nem csak a megállóhelyek nevét mondta be, hanem időjárás-jelentést is szolgáltatott. Ez persze már kissé megterhelő volt számára, ezért az állomások neveit időnként elfelejtette, gondolkoznia kellett rajta, amiért még elnézést is kért a kedves utasoktól.

Kb. egy hete történt, hogy két állomás között a vonat egy kis időre megállt. Kisvártatva hallhattuk a bemondást, miszerint addig nem megyünk tovább, amíg a hűtővíz ki nem hűl. Mivel főleg mókás fiatalok utaztak a vonaton, felajánlották a kalauznak segítségüket, így például az egyik fiatal szívesen odaadta volna ásványvizét, amit a hűtővízbe lehetne önteni, hogy lehűtse. Én azt ajánlottam fel, hogy ha kell, szívesen fújom a hűtővizet, hogy hamarabb kihűljön. Diákok utaztak elsősorban ezen a vonaton, és arról is beszélgettek, hogy egy egyetemi tanár egyszer úgy tartott órát, hogy másik városban volt, mint a tanulók, így webkamera és mikrofon segítségével látták és hallották egymást. Felmerült, hogy ilyen esetben az is elképzelhető, hogy a tanár még pizsamában kavargatja a kávéját, miközben előad.

Hát igen, az utasok beszélgetését hallgatni is élmény lehet időnként. Ugyanezen a vonalon egyszer két egyetemi tanár beszélgetett, és az egyikük elmesélte, hogy pár napja, ahogy otthon jött lefele a lépcsőn a sötétben, rálépett az ott szunnyadó kutyájára. A kutyának baja nem esett, legfeljebb az egyetemi oktató kiálthatott fel, hogy „a KUTYAfáját!”

Újabb élmények:

július 3.: Egy távolsági buszon üldögéltem, várva az indulásra. A buszon nem csak emberek voltak, hanem valahogy egy lepke is betévett, ott röpködött, még rám is rámszállt. Két lány mögöttem rendkívül jól szórakozott a betolakodón, és sajnálták szegényt, hogy nem talál ki a buszból. Felvetették a külön lepkék számára létesítendő vészkijárat ötletét. Sajnos a további beszélgetésüket nem hallottam, pedig biztos az is nagyon érdekes lehetett.