Novellák (?) madarakról (is)

Novella 1
Ez is, az is


Ma este olyan videókat néztem a youtube-on, amelyeken a madár csipogott, mint az őrült, ill. a gazdi fejére szállt. Olyat című videót láttam, hogy "A Macska csipog, mint a madár", de ezt nem néztem meg, inkább csak elhittem, mert ugye boldogok, akik nem látnak, de hisznek. Ha "A macska repül, mint a madár" című videót leltem volna, biztos megnéztem volna, mert azt nem hittem volna el. Már csak ilyen vagyok, nem hiszek el akármit.
 
Ügyes emberek le tudják videózni a természetben a madarakat, nekem nem sikerült. A múltkor, fényképezőgéppel a kezemben sem jártam szerencsével, mert a csipogásukat hallottam, de úgy elbújtak, mintha valami titkosszolgálatos ávéhás vagy ilyesmi lennék. Amikor meg gyerekkoromban galambetetés közben a csuli megszivatta a galambot és az orra előtt elslisszolt a kenyérdarabbal, akkor még nem volt fényképezőgépem. 30 éves fejjel meg csak nem fogok már galambot etetni, bár most van kényfékezőgépem. A csudába, hát nem jönnek össze a dolgok. Ahol hómunkás van, ott lapát nincs, ahol lapát van, ott hómunkás nincs, ahol mindkettő van, ott meg hó nincs. Hát, igen, hóvan, hónincs. Hómunkára hóembereket kerestek.
 
Pár éve az utcán agresszív galambot láttam: át akart repülni egy járókelő fején, de a járókelő résen volt, így elkapta a fejét. Azt bírtam még, amikor a csulik a kukába is belerepültek a kajáért: kicsit filóztak a kuka szélén, majd csipcsip, és huss, bele a kukába. Szemétség, hogy nem adnak nekik kaját...
 

  

Tegnap meg olyan kert mellett mentem el, ahol a macska valami ritka extrém helyen üldögélt, de már nem emléxem, hogy hol.


Az volt még nagyon emlékezetes pillanat gyerekkoromban, amikor galambetetés közben jönnek a csulik is és versenyeznek a galambokkal, hogy kié lesz a kenyérdarab. Egyszer úgy nekiiramodott a madárhad a kajának, hogy egy galamb véletlenül rálépett nagy sietségében a csulira, "aki" csipogással reagált. Baja természetesen nem lett.

Arra gondoltam, mi lenne, ha egy 5 év körüli kisgyerek a galambot galambpipinek nevezné... biztos volt már olyan, akinek ez eszébe jutott.

 

Máskor meg egy kertes ház mellett mentem el, ahogy a kutya megugatott. Erre én kicsit idegesítettem a kutyát, a kezemmel mutogattam neki. Továbbmentem, pont szembejött valaki, és kicsit furcsán nézett, nem is tudom, hogy miért. Ha nem sietek, néha még szamárfület is szoktam az ilyen kutyáknak mutatni, de ekkor még nem jött el mellettem a járdán senki.


 

Novella 2
Letelepedés az erkélyre

 
Eszembe jutott az is, hogy mikor anno Rempivel laktam egy albérletben, mennyire meggyűlt a baja szegénynek a galambokkal, melyek az erkélyt nyilvános, ráadásul ingyenes illemhelyként használták. Pontosabban illemről itt nem lehet beszélni, de még helyről sem, mert a helyet elvette az illetlenség következtében felhalmozódó entitás. Rempi ezért nejlonzacsikat csiptetett a szárítókötélre az erkélyen, abban reménykedve, hogy a galambokat jól átveri: azt hiszik majd, hogy egy zörgő kabátos galambvadász ólálkodik az erkélyen. Másik módszere az volt, hogy a galambok detektálását követően személyesen megjelent az erkélyen. Amikor hallotta az erkélyről a szárnycsapkodást, kisurrant az erkélyre egy kulcscsomóval (egy csomó kulccsal) a kezében, azt megcsörgette, és a galambok hanyatt-homlok iszkoltak el az erkélyről, félbehagyva esetleg illemhelyhasználati tevékenységüket.
 
Idővel aztán hozzászoktunk a dologhoz, megszerettük eme teremtményeket és megtűrtük őket az erkélyen, annak ellenére, hogy nem szállnak be a rezsibe, legfeljebb az erkélyre szállnak be. Nagyon hamar megszokták az ingyenes, kellemes kis helyet, így amikor festők és hőszigetelő szakemberek lófráltak a ház körüli állványon, miközben a falat pingálták, az sem zavarta a nemes teremtményeket. Fél méteres távolságból egyszer meg is szólította az egyik derék szakember az erkélyen sütkérező ingyenélőt, de az nem hederített rá, nem zavartatta magát. Ellenben a másik, szintén derék szakember visszakérdezett kollégájától, hogy "Tessék?", mivel a "tubi-tubi" hangutánzó szavak ritkán szokták elhagyni munkásunk ajkait. Igen rövid időn belül tisztázták, hogy nem a kollégájához, hanem a szárnyas teremtményhez intézte szakemberünk a szavait, s ezután zavartalanul folytatták tovább a ház falának új színbe öltöztetését.
 
Kicsit később Rempivel megdöbbentünk, amikor az erkélyre merészkedtünk, mert egy galambfészek és két galambtojás tárult ámuló szemünk elé. Élelmezési gondjaink nem voltak, így nem próbáltuk ki, milyen rántottát lehet vajon sütni galambtojásból. Rempi inkább a fényképezőgépéhez nyúlt, és az utókor számára is perceptuálható formába rittyentette az erkélyen lappangó fergeteges látványt. A látvány akkor vált igazán elbűvölővé, amikor a tojások helyett csupasz kis galambok totyogtak erkélyünkön. Természetesen a lencsevég nem kerülhette el őket sem. Sajnos Rempi nem tanúsított különösebb érdeklődést a galambok egyedfejlődése iránt, így csak a csupasz tüneményeket varázsolta fényképpapírra, a nagyobbacska, kissé tollas egyedek hidegen hagyták.



























Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy nem sokkal elmenésem előtt szellőztettem. Elindulás előtt az ablakot becsukva szembesültem azzal a ténnyel, hogy az egyik tünemény nem az erkélyen tanyázik, hanem a szobaszekrénybe csóválta be magát, és a visszafelé vezető utat nem találva kétségbeesetten forgolódik. Két dolog merült fel bennem: 1. Nem mehetek el úgy otthonról, hogy egy kölyökgalambot bezárok a lakásba; 2. Ha megkísérlem a már említett teremtményt az erkélyajtón kívülre juttatni, nem fogok időben odaérni, ahova menni készültem. Ezért hát én is kétségbeesett hajkurászásba kezdtem: egy kétségbeesett galamb és egy kétségbeesett ember volt megtalálható a szobában - céljuk minkettőnek ugyanaz volt, azaz a galamb erkélyen kívül való elhelyezése, mégis, az összehangolt, közös megvalósításra nem került sor. Végül a fészket megragadtam az erkélyen, odatartottam kétségbeesett egyedünk elé, amibe beleugrott, így ki tudtam tenni újra a friss levegőre.
 
Már nem emléxem, időben odaértem-e, ahova menni akartam, de legalább megmentettem egy galambkölyköt attól, hogy órákon keresztül a szekrény fenoftalein szagával legyen kénytelen piciny tüdejét teleszivogatni.
 

Ja, és tudjátok, hogy nevezik a kommunista lakmuszpapírt? Fenoftalenin.
Ja, meg van egy Lakmusz nevű pap. Leül az íróasztalához, elkezd írogatni. Belép valaki és meglepődik: "Jé, a Lakmusz pap ír!"