Zsibbasztó egyéni dolgaim eddigi életem során

Biztos minden ember csinál olyan dolgokat, ami nem sok másnak jut eszébe, esetleg senki másnak rajta kívül. Például otthon olyan mini atomreaktort épít, melyet a régi tévé távvezérlőjével lehet bekapcsolni. Nyilvánvalóan Mézga Aladár vitte a pálmát ilyen témában. Nekem is volt néhány olyan dolgom, ami csak nagyon kevés embernek juthat eszébe úgy, hogy meg is valósítja. Talán mindenkinek a hobbijához kapcsolódnak olyan szélsőséges dolgok, amit egyszer elkövetett, és nem mondható mindennapinak. Nekem talán három ilyen dolog volt életemben eddig, ezekről írnék itt.

1.
Az első nem kapcsolódik semmilyen hobbimhoz szorosan, és fogalmam sincs, honnan jött az ötlet. Régen még nem mp3-ban, hanem kazettáról hallgattuk a zenét. Volt walkmanem is. Idővel a walkman elhasználódott, szétszedtem, és kreativitásom előtört belőlem, hogy még mire lehetne használni a kazetta lejátszásán kívül. Nagyon megtetszett, hogy a motor fordulatszámát lehetett állítani egy csavarhúzóval, így nagyobb fordulatszámon jobban berregett, kisebb fordulatszámon kevésbé. Igaz, ez akkor szórakoztatóbb, ha kazetta is van benne, és közben állítgatjuk a sebességet, akár beszéd, akár zene hallgatása közben. A régi szép időkben a lemezjátszókon is két sebességi fokozat volt, külön a kislemezekhez és a nagylemezekhez, mindig át kellett kapcsolni aszerint, hogy mekkora lemez van a lemezjátszó tányérján. Természetesen be lehetett állítani nem megfelelően is a sebességet, ráérő, vicces gyerekek szórakoztak ezzel főleg. Még az iskolában is előfordult iskolán kívüli szabad foglalkozáson, hogy iskolatársak feltették a lemezt, amin verseket szavaltak híres színészek, és naná, hogy nem az eredeti sebességen játszották le. A híres színészek persze olykor nagyon erősen megváltoztatták a beszédstílust, erőteljesebben, dühösebben, a szavakat elnyújtva adták elő a költeményeket, a hangsúlyt is olykor erőteljesen felvitték, vagy éppen le. Különösen szórakoztató volt iskolatársaim számára az ilyen lemezeket más sebességgel hallgatni, jókat szórakoztak rajta. Nem csak a sebesség lett gyorsabb vagy lassabb, hanem a fizika törvényeinek megfelelően a hangmagasság is magasabb vagy mélyebb lett az eredetinél, ami szintén rátett egy lapáttal, és elfojthatatlan nevetési ingert váltottak ki a fiatalokból, mivel a megszokottól nagymértékben eltérő inger hatolt be hallószerveiken keresztül és csiklandozták meg az ingerületek az agytekervényeiket, ez pedig működésbe hozta a nevetésért felelős agykérgi területet, amiről egyébként a leghalványabb fogalmam sincs, hogy hol található az agyban, egyáltalán létezik-e, vagy több, különböző helyen elhelyezkedő valamiről van szó, amik a nevetésért felelősek.
Tudom, hogy a walkman motorjának a fordulatszámának az állítgatásától kanyarodtam el ide, csak azért, hogy változatosabb legyen ez az írás, és hogy több szálon futhasson a cselekmény. Bár a szálak nem túl erősek, főleg, ha cérnaszálakról van szó, és azokon futkározni nem javasolt, főleg nem súlyos cselekményeknek, mert elszakad alattuk. Ez az, amit az olvasó sem bírhat már cérnával. Továbbra is a walkman motorjának a fordulatszámának az állítgatása a fő szál, a többi szál már nem száll tovább. A kis kitérő után elárulom, hogy a walkmanmotor fordulatszámának állítgatását én is próbálgattam, és a próba sikerült. Rájöttem arra is, hogy a walkman motorjából kiálló kis forgó izén egy műanyag másik izé van rajta, ami vele együtt forog. Volt itthon egy körzőkészlet, amiben olyan körző is volt, melynek mindkét vége bökős, azaz nincs rajta olyan rész, amivel írni lehetne, mindkét végén szúrós, tűszerű objektum van. Hogy ez a fajta körző mire jó, nem tudom. Esetleg, ha mindkét végét beledöföm a füzetembe, megáll magától? Ezt nem próbáltam ki, viszont valami mást kipróbáltam vele: egyik végét beledöftem a walkman motorjából kiálló izére helyezett másik műanyag izébe, így a walkman bekapcsolása után annak motorja a körzőt is rezegtette, azt a végét is, amelyet nem döftem bele a motor műanyag izéjébe. Így tehát egy új eszközt nyertem, mely alkalmassá vált a rezgése folytán puhább objektumok megmunkálására. Halvány fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, de a fiókomban voltak kréták. Akkoriban még fekete táblára írtunk az iskolában, olyan fehér krétákkal, melyek rettenetesen sok port tudtak generálni, amikor a táblát szivaccsal letörölték, és a szivacs egy idő után nagyon krétaporos lett, ha nem mosták ki. Természetesen az általános iskolás nebulóknak ez is jó szórakozást jelentett, így pl. ha egyik kezükbe fogták a szivacsot, a másikkal pedig ráütöttek, akár elég jelentős porfelhő szállt fel a szivacsból. Kedves osztálytársak, vagy ki tudja, talán én is köztük voltam, olyannal szórakoztak, hogy a másik szeme előtt követték el a porfelhő generálását, jól kitolva a másikkal, hogy a szemébe megy a por. De az is előfordult, hogy csak poénból addig ütötték és verték a szivacsot, míg akkora porfelhő nem lett a teremben, hogy oda bemenni már csak gázmaszkkal lehetett. De az is előfordult talán, hogy nemes egyszerűséggel belenyomták a szivacsot az osztálytárs képébe. Mi volt, hogy órák után még valamiért a teremben maradtunk, és dobálgattuk a szivacsot, talán kapura is dobtunk vele, mint a kézilabdában. Hogy mi volt a kapu, nem tudom, talán a táblára rajzoltuk fel. De az is lehet, hogy egymással próbáltunk kitolni a szivacs nem rendeltetésszerű használatával, már nem emlékszem. A lényeg, csak ketten maradtunk a teremben, és valahogyan, nem szándékosan, feldobtuk a szivacsot egy jó magas szekrény tetejére úgy, hogy azt onnan ember nem volt, aki levegye, nem is látszott már, annyira berepült. Aztán ugye jöttek a kis ravasz kérdések másnap a tanárnénitől, hogy hol a szivacs, látta-e valaki. Természetesen senkinek sem volt gőze sem arról, hol lehet, mi ketten mélyen lapítottunk, mint aki nem tud semmit, pedig nagyon is tudtuk a megoldását annak, ami mások számára csupa rejtély. Azt mondanám, még most is ott van a szivacs a szekrény tetején, de ez nem igaz, mert azóta sokkal modernebb íróeszközöket használnak már. Szegény mai gyerekek nem tudnak már a szivaccsal szórakozni, marad nekik a debiltelefon.
A cselekmények különböző mellékszálakon történő futtatása után visszafuttatom a szót a főcselekményre. A rendkívül egyéni, walkmanmotor és két bökős részből álló körző által összeállított eszköznél tartottam, mely rezeg, és ezáltal alkalmassá válik puhább anyagok megmunkálására. Bár nem kizárt, hogy keményebb anyagok megmunkálására is alkalmas legyen, de pl. fém megmunkálása nem csak igen hosszadalmas így, hanem rendkívüli mértékben amortizálja a kis bökős részét a körzőnek. Igaz, ezt nem próbáltam ki, így 100%-os biztonsággal nem tudok nyilatkozni erről. Kréta volt az íróasztalom fiókjában, még mindig nem tudom, honnan, és nem merem feltételezni magamról, hogy egyszerűen elloptam volna az iskolából, nem vagyok én az a típus. Nem is lényeges. A lényeg, hogy a kréta megmunkálása, puhasága lévén lehetségessé vált a walkmanmotor meghajtotta kéttűjű körzővel. Így ezzel az eszközzel faragtam a krétákból különböző műalkotásokat. Mivel elég nagy a világ, így nem állíthatom, hogy ez csak egyedül nekem jutott eszembe, biztos van más is, aki rájött, hogy a walkman motorján forgó kis műanyag izébe bele lehet döfni a körzőt, és azzal így meg lehet munkálni puhább tárgyakat. Az az érdekes, hogy ez az eszköz páratlan, mivel más módszerrel, pl. pusztán kézi erővel és a körzővel nem tudtam volna a krétákat így megmunkálni és különböző alakzatokat formálni belőle. Külön jó volt, hogy állítani lehetett a walkman motorjának a fordulatszámát, így a megmunkálás során is tudtam állítani a sebességet, attól függően, hogy milyen finom részletet akarok kimunkálni.
Sajnos nincsenek már meg a kréták, fogalmam sincs, hova kerültek két költözés során. Annyi biztos, hogy bárki is látta meg őket közben, eléggé csodálkozhatott, hogy az meg hogyan készült.
Mai fejemmel visszagondolva erre, arra gondoltam, akár most is tudnám folytatni ezt a fajta tevékenységemet. Walkman nem tudom, van-e még itthon, de biztosan lehet szerezni mondjuk a vaterán vagy valami retro csoportban. Igaz, nem tudom, minden walkmannek olyan döfhető izé van-e a motorján, ezt jó lenne kideríteni. A két tűjű körző szerintem még megvan. Krétát is valószínűnek tartom, hogy még lehet szerezni. Tehát akár ma is újra belevághatnék ebbe a tevékenységembe. Elég jó időtöltés volt számomra, kikapcsolt, még ha értelme nem is volt.
Tényleg nem tudom már, honnan jött ez az ötlet. Lehetséges, hogy volt az iskolában egy állványos fúró a tanműhelyben, és egyszer poénból befogtam a satuba egy krétát, és azt átfúrtam vele. Jól szórakozott ezen csoporttársam is. Talán innen kezdtem az ötletet továbbgondolni.

2.
A második egyéni húzásom egy hangszer elkészítése volt. Biztos vagyok benne, hogy többen is vannak, akik már csináltak ilyet. ez konkrétan kapcsolódik egy hobbimhoz, a zenéhez. Kicsit iszogattunk, persze nem alkoholtartalmú üdítőitalokat, így több pohár is volt az asztalon, mindegyikben eltérő mennyiségű folyadék. Valahogy akkor sokféle, sok pohár került az asztalra. A poharakhoz hozzáütögetve a ceruzát rájöttem, hogy mindegyik pohár kicsit másképp szól, és pont szabályos zenei hangok jöttek ki, tiszta hangköz volt a hangmagasságbeli különbség. Így aztán több poharat tettem egymás mellé, és addig töltögettem azokat folyadékokkal, míg több zenei hangot is el tudtam így érni, és így már kisebb dallamokat is le tudtam játszani. Először kb. 5 pohár került egymás mellé, és már így is szórakoztató volt, hogy dallamokat lehet megszólaltatni. Nem álltam le azonban 5 pohárnál, kiterjesztettem a hangszer hangterjedelmét egy oktávnál is nagyobbra, és a félhangoknak is beállítottam poharat. Így aztán két ceruzával, két kézzel két szólamban is lehetett játszani a hangszeren. Több napig is fenntartottuk a hangszert. A víz persze szép lassan párolgott a poharakból, így a hangszert időnként újra kellett hangolni. Sajnos akkor még nem volt okostelefon, és a videofelvevő is rendkívül ritka és drága volt, így nem lett megörökítve a hangszer. Elvileg annak se lenne akadálya, hogy újra összeállítsak poharakból egy hangszert.

3.
A harmadik egyéni dolgom sem egyedülálló, ilyet is csináltak már sokan. Ez a másik hobbimhoz, a nyelvekhez kapcsolódik. Elkezdtem alkotni egy saját, mesterséges nyelvet, amit persze nem fejeztem be. Voltak benne személyes névmások alanyesetben, igeragozás jelen időben, néhány kötőszó, névelők és néhány igenév, meg néhány szó. Ezekből már lehetett néhány mondatot is alkotni. A lexikánál próbáltam más nyelvekre valamennyire hasonlító szótöveket találni, de a ragok, végződések nagyrészt egyéniek voltak. Kétszer is nekifutottam, az első változat nem tetszett annyira. Ott az "én" névmás jelentése még "ic" volt, jelen időben E/1-ben -u végződést kapott az ige. Így például az "én akarok" úgy volt, hogy "ic vantu". Második nekifutásra olyan nyelvet kezdtem alkotni, ahol az "én" jelentése "jag" volt, és a "jag" "a" betűjén egy talpára állított háromszög alakú ékezet volt, ebből a vízszintes vonal talán azt jelölte, hogy hosszú a magánhangzó, a háztető pedig talán azt, hogy nem "a"-nak, hanem "á"-nak kell ejteni - vagy fordítva. Jelen időben minden személyben "ifű" végződést kapott az ige, amit persze nem így kellett leírni, hanem talán "y" jelölte az "ü" hangot, és talán vízszintes vonal azt, hogy hosszan kell ejteni. A "hallom" úgy volt, hogy "jag udillifű". A főnévi igenév végződése "ácsé" volt, így a hallani úgy volt, hogy "udillácsé". Szándékosan törekedtem a minél dallamosabb hangzásra. Régen az az érdekes elfoglaltságom is megvolt, hogy teljesen értelmetlen szavakat találtam ki, és azokat le is írtam. Így idővel írólapok lettek tele ilyen szavakkal, vagy iskolai füzeteknek például a legeleje. Egyszer baráti társaság feljött hozzánk, és az asztalon pont ilyen papírok voltak, amin az értelmetlen szavak voltak. Elkezdték olvasgatni, és nagyon csodálkoztak, hogy ez meg mi, és jókat nevettek rajta. No, persze az iskolai füzeteim is volt, hogy osztálytársak kezébe kerültek, mert kölcsönkérték a házi feladatot, vagy valami. Így aztán idővel már nem is a házi feladat miatt kérték kölcsön a füzeteimet. Kellemetlen volt, amikor éppen valamilyen óra előtt szórakoztak jókat ezeken a szavakon, és egy osztálytársamra is rátört a kreativitás, és hirtelen ő is kitalált nagyon jól hangzó értelmetlen szavakat, és pont akkor mondta ki ezeket, amikor a tanár belépett óra elején a terembe. A jól hangzó szavaknak megvolt a hatásuk, és nagyon nehéz volt megállni nevetés nélkül. A mai napig emlékszem két szóra, melyet az osztálytársam talált ki, a tracskimó, és a gipszubiskó, ezek vitték a pálmát akkor.
Felfigyeltem arra az érdekes jelenségre is, hogy az értelmetlen szavakat sokan úgy olvassák ki, hogy nem veszik figyelembe sokszor sem a mássalhangzók kettőzését, hiába van dupla mássalhangzó, egynek ejtik, sem a hosszú magánhangzókat, így pl. a szó belsejében a hosszú ó-t rövidnek ejtik, sőt az é-t is e-nek olykor. Például, közvetlen fizikaóra előtt osztálytársam létyifüllé helyett letyifüllét mondott ki. De az is lehet, én nem írtam túl szépen, és nem volt feltűnő az ékezet, ezért nem vette észre. Mindenesetre a letyifüllé jobban is hangzik, mint a létyifüllé. A mai napig is rengeteg szóra emlékszem fejből, amiket akkor megalkottam. Ennek nem sok értelme van, szerencsére értelmes idegen szavakat is sikerült megjegyeznem már többet is.
Arra is rájöttem, hogy értelmetlen szavakból akár verseket is lehet írni. A lényeg, hogy ritmusa legyen és rímeljen. Ha nagyon ügyes az ember, bizonyos hangulatot is vissza lehet adni a hangzással. Az egész még könnyebb is, mert nem kell értelmes szavaknak lenniük, bármilyen mássalhangzókból és magánhangzókból olyanokat rakok egymás után, amilyeneket csak akarok, amilyeneket a vers mondanivalója, hangulata megkíván. Persze ez sem új dolog, létező irodalmi műfaj a hangvers, Weöres Sándor is írt ilyeneket. Onnan nekem a mukofoki szó maradt meg nagyon, ez szerintem japános hangzású.
A hangvers és a mesterséges nyelv egyszerre, egy időben történő előfordulását is meg lehet próbálni valahogyan. Olyan hangverseket írunk, melyben nagyon ritmusosan, majdnem tiszta rímek tömkelege fordul elő, ami létező nyelven nem is volna lehetséges. Ezután alkotjuk meg a mesterséges nyelvet a hangversek alapján úgy, hogy a teljesen egyedülálló hangversekben valóban értelmes mondatokká váljanak az addig csak zeneileg egyedülálló hanghalmazok. Ezután gyermekeinknek anyanyelvként ezt a mesterséges nyelvet tanítjuk meg, és csak amikor felnőnek, akkor mutatjuk meg nekik a teljesen egyedülálló hangverseket, melyek számukra már teljesen értelmes mondatokból fognak állni. Teljesen egyedülálló jelenség, amikor az ember az anyanyelvén minden addiginál erőteljesebb, zeneibb verset ismer meg, ami talán megdöbbenti, talán hihetetlen élményt ad számára. Meg kellene figyelni azt a lelki jelenséget, amelyen azok esnek át, akik az anyanyelvükön (mint mesterséges nyelven) egy zeneileg teljesen tökéletes és egyedülálló verset hallanak, olyat, amit korábban az emberiség nem tudott volna elképzelni semmilyen nyelven. Ezt a lelki jelenséget nevezzük el mondjuk nyelvdöbbenetnek, az egyszerűség kedvéért.
Ki lehet találni olyan halandzsaszövegeket, melyekről azt hiheti az ember, hogy egy bizonyos idegen nyelven íródtak. Például, úgy rakja egymás után az ember a betűket, mint ahogy az a német szavak esetében teljesen elfogadható, így pl. eu, ei, ie, zw, sch, ck, ch betűkapcsolatok, és -el, -er, -ung, stb. végződések előfordulnak. Közben betesz az ember néhány valóban német szót, pl. névelőket, névmásokat, és így azt a látszatot lehet kelteni, mintha tényleg egy német szöveg lenne. Az ilyen valódinak tűnő halandzsaszövegekkel meg is tréfálhatunk másokat, panaszkodva nekik, hogy nem tudjuk lefordítani, és nem tudnának-e segíteni.

Biztosan szinte mindenkinek vannak nagyon egyéni dolgai, ami csak kevés emberre lehet jellemző. Érdekes lehet, hogy mások vajon miket találhattak már ki, amiről talán nem is sokat beszéltek, mert gondolták, nem olyan fontos, meg úgyse érdekel senkit.